Sesshoumaru és Kagome kalandja

By: Haszina

Kagome a szobájában ült és tanult. Belemélyedt az algebra rejtelmeibe. Amikor ajtónyikorgást hallott, megfordult. Öccse lépett a szobába, ölében doromboló Buyo fülét vakargatva.

-         Mit akarsz? – kérdezte unottan.

-         Nővérkém, mikor mész vissza Inuyashához? – ült le a lány ágyára.

-         Mit érdekel? –

-         Csak kérdeztem, mert már egy hete itthon vagy. És ha valaki hozzád szól, nem válaszolsz. Mindig rosszkedved van. –

-         Már itthon sem lehetek nyugodtan. –

-         Pedig Inuyasha… -

-         Menj ki a szobámból, mert zavarsz a tanulásban! – kiáltott öccsére.

Souta felpattant, és villámgyorsan kirohant a szobából, mintha szellemek kergetnék.

„Igaza van mostanában, mindig rossz kedvem van. Sesshoumaru és Inuyasha miatt… Ostoba Inuyasha nem ért ő semmit…” – mérgelődött.

***

-         Kagome, mi volt ez az egész? – vonta kérdőre Inuyasha – És miért előttünk pusziszkodtok a bátyámmal? -

-         Inuyasha, hogy lehetsz ennyire érzéketlen tuskó. – ordított Kagome.

-         Én érzéketlen?! Te hisztis fruska! –

-         Hazamegyek! –

-         Menj csak! Ki kérte, hogy maradj?! –

***

Emlékezett vissza. Fölráncolta homlokát, majd erőteljesen becsapta könyvét. Dühösen felállt és elkezdett rámolni táskájába.

„Ostoba, ostoba Inuyasha! Mindig csak magára gondol…” – vágott be egy törölközőt – „És a végén még én voltam a hisztis fruska. Az a, az a… tuskó!” – mérgelődött.

-         Anya elmegyek! – lépett le az emeletről.

-         Visszamész? –

-         Igen. Már sok ideje itthon vagyok. –

-         Rendben kicsim, mindent elrámoltál? –

-         Igen. –

-         Ételt viszel? –

-         Nem, már ne fér be a táskámba. – szaladt ki az ajtón, egyenesen a kisszentélyhez, be a kútba.

Mikor kimászott a Csontevő-kútból, egyenesen Kaelde anyóhoz vette az irányt. Félúton járt, mikor észrevette Kikiyou lélekrablóit. Teljesen ledermedt.

„Ő, itt? Hiszen a múltkor meg akarta ölni Inuyashát…” – szaladt feléjük.

A szent fáig követte a lényeket, ott megtorpant. Borzalmas látvány tárult elé. Inuyasha és Kikiyou ott enyelegtek a fa tövében. A lány fejét rázta, nem akarta elhinni, amit lát. A csókolózó pár is felfigyelt rá.

-         Kagome én… - dermedt le a hanyou.

-         Inuyasha… - könnyezte a lány – de hiszen a múltkor… meg akart ölni… hogy tehetted ezt… -

-         Kagome ő nem… - kezdte, de a lány nem várta meg, míg befejezi.

Sírva rohant el.

„Miért történik ez mindig… Miért?!” –szaladt, mivel már nagyon fájt a lába lelassított, majd megállt. Szemét dörzsölte, majd végső elkeseredettségében a földre rogyott. Könnyei még mindig szaporán hullottak. Mocorgást hallott a háta mögül, megfordult. Csak egy madár volt az, aki a gőzölgő tó mellett ugrált és haragosan csipogott. Kagome felállt és közelebb lépdelt. Letérdelt a tó partjára, majd kezét óvatosan belemártotta.

-         Meleg… - állapította meg – Egy hőforrás… -

„Megfürödhetnék, attól megnyugszom…” – kezdett halkan vetkőzni.

Lassan belesétált a meleg vízbe és belemélyedt.

„Jaj, de jól esik, ez a kis meleg…” – nyújtózott, majd leült egy alacsonyabb pontra, ahol az arca még kilátszott – „Meg kéne, keresne Sesshoumarut… de hol? Hol keressem…” – elmélkedett – „Talán majd ő rám talál…” –

Lassan kimászott a hőforrásból és felöltözött. Leterítette hálózsákját és jól bebugyolálta magát. Nem sokára álom jött a szemére. Nem aludt valami jól, forgolódott, és verejtékezett. Rémálma volt:

Ott ült Inuyasha karjaiban a szent fa alatt, mikor hirtelen beborult az ég és meg jelent Kikiyou. Hátrafordult és észrevette, hogy már a semminek támaszkodik, oldalára esett. Nehezen feltápászkodott és megpillantotta a csókolózó párt. Ledermedve nézte őket egy darabig, majd Inuyasha helyén hirtelen megjelent Sesshoumaru és most már ő enyelgett a halott mikóval.

-         Ne! – ült fel, arcán végigszaladt, pár verejtékcsepp – Csak álom volt… - nyugtatgatta magát.

Körbenézett, már hajnalodott, pár mókus szaladgált a tó körül, és mikor észrevették a még kómás lányt, ijedten ugortak vissza a bokorba.

Kagome megdörzsölte szemét, majd felkelt. A lehető legkisebbre tömörítette paplanját és visszadugta táskájába. Hátára vetette és indult is tovább, amerre a szél sodorta. Nem igazán szeretett így céltalanul lődörögni, de remélte, összefut Sesshoumaruval.

Sokáig ment, míg egy faluhoz ért. Gondolta felajánlja gyógyítói szolgáltatásait, hátha kap érte ételt és szállást. Mi tagadás, most nagyon hiányolta Mirokut…

Egyenesen a falufőnök házához vette az irányt. Mikor odaért elmondta, hogy gyógyító, de nem járt szerencsével. A faluban már volt egy papnő… Így kénytelen volt tovább állni. Korgó gyomorral, ismét nekivetette magát az erdőnek.

-         Sesshoumaru – sama, nézd! – nyújtott át egy tarka virágkoszorút a kislány.

-         Ez nagyon szép lett. – tette fejére.

Eléggé nevetségesen mutatott komoly arcához egy piros, kék, sárga koszorú, de Rint ez boldoggá tette.

-         Sesshoumaru – sama? –

-         Igen? –

-         Kagome – sama mikor jön vissza? – kérdezte ártatlanul.

A szellem egy ideig nem felelt, csak lehajtotta fejét. Keserűen mosolygott, majd ismét fölnézett.

-         Nem tudom… - mondta halkan.

-         Remélem minél előbb, mert már nagyon hiányzik. –

-         Igen nekem is… -

Beesteledet. Nem volt kimondottan hideg, de azért megsülni se lehetett. A kislány édesen aludt Sesshoumaru prémjén, és néha másik oldalára fordult. Jaken botjának támaszkodva őrködött, de lassan őt is elnyomta az álom, és úgy aludt el. Már csak Sesshoumaru volt ébren. Fájdalmasan nézett az égre, gondolkodott.

„Miért történt mindez. Beleszeretni egy halandóba, én ostoba… Hiszen tudtam, hogy az öcsémet szereti. És az a szánalom teljes tekintet. Engem sajnált, egy vérszomjas szellemet… Mi lett belőlem? Szerelem, szeretet… Ezeket az érzéseket nem engedheti meg magának egy hatalmas démon… Mit vártam? Lassan olyan vagyok, mint apám… Szánalmas… … … de nem bánom, az a csöppnyi öröm, mikor rám mosolyog… Rintől se válnék meg, a világ összes kincséért sem… Kagome… hiányzol...”

Megvető pillantást vetett a holdra, mintha haragudna rá. Majd lassan ő is elaludt.

Reggel az erdő felé vették az irányt. Szép, meleg nap volt. Madárcsicsergés, békakuruttyolás a közeli tóról. Igazi nyári nap. Már mehettek egy ideje, mikor a szellem felkapta fejét. Beleszimatolt a levegőbe és a következőt vonta le.

-         Kagome… -

-         Kagome? Hol van? – kérdezte vidáman Rin.

Jaken már nem volt ennyire lelkes. Lehogasztotta fejét és belerúgott egy kavicsba. A szellem ölébe kapta a kislányt és elkezdett szaladni. Jaken Aunttal küzdve, lassan utánuk eredt.

Egy tisztáson futottak össze. Kagome ledermedve áll egy ideig, Sesshoumaruval szembe, majd eleredtek könnyei és a szellem karjaiba zuhant. Sesshoumaru sután átölelte és próbálta megnyugtatni. Rin csak állt ott értetlenül és nézte a síró lányt vigasztaló nagyurat. Jaken is befutott, elborzadva vette észre, hová „süllyed” gazdája.

-         Jaken hozz tűzifát! – nézett a szolgára Sesshoumaru, az, kelletlenül elindult.

Estére már vidáman lobogott a tűz. Rin és Jaken álmosan dőltek el mellette és lassan elaludtak. Kagome kisírt szemekkel melegedett. A youkai leült mellé, és kérdőn nézett rá. Nem akart rákérdezni, de kíváncsi volt a lány bajára. Kagome kicsit elmosolyodott és nekidőlt a szellemnek. Biztonságban érezte magát.

-         Meddig maradsz? – törte meg a csendet a Sesshoumaru fagyos hangja.

-         Meddig maradhatok? –

-         Ameddig akarsz… -

-         Akkor örökké. – nézett föl.

-         Kagome… -

-         Ne kérlek. Ezt hagyjuk ennyiben. – bújt közelebb és lassan neki is álom jött szemére.

-         Akkor velünk maradsz Kagome – sama? – kérdezte Rin, immár út közben.

-         Úgy néz ki. – mosolygott kedvesen.

-         Az jó! Akkor, majd elmegyünk virágot szedni, és koszorút fűzünk belőle Sesshoumaru nagyúrnak, meg majd sokat játszunk… -

-         Igen, majd fűzünk koszorút Sesshoumarunak. – nevetett a lány.

-         De jó lesz nekem… - húzta kínos mosolyra száját.

Ezen a lányok jót nevettek. Mindenki remekül szórakozott, csak Jaken, volt olyan elutasító. Még mindig nem békélt meg a tudattal, hogy az ő nagyura megváltozott. Mélyeket sóhajtozott és úgy ment tovább az úton.

Este tábort vertek. Sesshoumaru, Kagome és Rin egymás ölében feküdtek, mint egy nagycsalád, de a kis gnóm megint csak jó távolra félrehúzódott.

-         Az én nagyuram… - sóhajtozott.

-         Neked, sincs ínyedre ez a változás? – lépett ki a bokor mögül egy démon.

-         Mara – sama? – hitetlenkedett.

-         Még emlékszel rám? –