Először is mindenkinek sok boldog karácsonyt kívánok. Ez, az én meglepim nektek, egy Inuyashás story. Jó olvasást. Remélem tetszeni fog J

A szeretet hava

By: Haszina

Mindenki erre vágyik: Szeretni. Szeretni tisztán, szeretni gyengéden. Szeretni igazán. Szeretni úgy, ahogy még soha senkit…

Néhány nappal karácsony előtt, mikor az első hó leesett, és fehérbe öltöztette a tájat valaki magányosan ballagott szívében ürességgel. Ürességgel, amit még sohasem érzett. Szomorúan nézett fel az égre és megállapította: havazik.

„Mennyire szerette a havat. Órákig eljátszott vele. Én sohase értettem mi jó abban, hogy a másikat nagy fehér gömbökkel dobáljuk… Aztán persze mindig beteg lett, és el kellett vinnem Kaeldéhez… Pedig mennyire utálok segítséget kérni egy halandótól…”

Ahogy tovább lépdelt a már szinte alig látszó földúton, megint elmélázott. Eszébe jutott egy emlék:

-         Sesshoumaru nagyúr! Nagyuram kérlek, várj meg, ne menj olyan gyorsan! – futott feléje Jaken.

-         Sietni kell. Rin megint elájult. – ölelte magához még szorosabban a didergő kicsit.

Még hallotta, ahogyan a kis gnóm szitkozódik, de nem nagyon törődött vele. Szinte már rohant, csak egy valami számított: hogy Rint épségben tudja.

Kicsit megint megtorpant, arcán egy sosem látott mosoly csökevényét lehetett felfedezni.

-         Ez nem jó! –

-         Mi az Rin? –

-         Sesshoumaru – sama nincsenek virágok. Így nem tudok neked koszorút fűzni. – szomorkodott.

-         Nem találsz virágot ilyen fagyban sehol… de én tudok egy helyet, ahová a hideg nem ér el. –

-         Igazán? –

-         Gyere, odaviszlek! – és azzal elindultak a Hikari - mezőhöz.

„Olyan szép koszorút még sosem fűzött, mint akkor ott… Milyen boldog volt… milyen boldog voltam…” – ment tovább. Szeme előtt lebegett a mindig mosolygó kislány arca. Az a helyes, piros pofi. Melegség öntötte el a szívét. Majd eszébe jutottak a történtek: A világ nem más, mint egy nagy kegyetlen, zord élet, aki szeszélyesen játszik az emberekkel. Rin beteg volt, súlyos beteg…

-         Rin mi baj? – kapta el az elesni készülő sápatag kicsit.

Rin csak köhögött és nem tudta abbahagyni. Ekkor a szellem valami meleget érzett a kezén. Először nem fogta fel mi történt. Aztán mivel már az orra is érezte, megállapította: Ez vér. A kislány vért köhögött és fuldokolva roskadt össze. Sesshoumaru azonnal elvitte Kaelde anyóhoz.

-         Hogy van? – kérdezte a kunyhóból kilépő öregasszonyt.

-         Nem túl jól. Ilyet még sosem láttam. –

-         Rendbe jön? –

-         Nem, nem hiszem.

Sesshoumaru olyan fájdalmas szemekkel nézett az anyóra, hogy annak is könnyek gyűltek szemében. A szellem felemelte kezét és a mellette lévő befagyott vizes vályúba ütötte. Az nyögött egy utolsót és darabokra hullott. A kettérepedt tömör jégen egy piros csík folyt végig. Sesshoumaru felemelte kezét és elkezdte vizsgálni.

-         Nekem semmi bajom tőle… nekem meg sem árt… NEKI MIÉRT?! –

-         Talán van egy mód arra, hogy megmentsük. –

 „Megtalálom az a virágot, és ha kell az életem árán is, de megszerzem… érted… Rin…” – A melegség, mit eddig érzett, most semmivé lett. Szétfoszlott az ürességben és helyébe, megint az a lélekvájó üresség maradt. Üresség, amibe majd belepusztult. „Már érzem az öcsém bűzét, mindjárt összefutunk…” – szagolt bele a levegőbe – „Már csak az a kérdés, hogy az a halandó segít e…”

-         Ez nem lehet igaz! – torpant meg Inuyasha.

-         Mi történt? –

-         A bátyám. Mindjárt itt lesz. – rántotta elő a Tetsusaigát.

-         Sesshoumaru? – kapott Sango a csontbumeránghoz.

Mire mindannyian harci állásba helyezkedtek a szellem is befutott. Lassan lépdelt a kis csapat felé, hűvös arcán most semmi gúny nem volt. Ahogy közeledett, a hangulat egyre feszültebb lett. Senki nem szólalt meg. Sesshoumaru elsétált öccse mellett és egyenesen az íját kifeszítve tartó Kagome előtt állt meg.

-         Talán van egy mód arra, hogy megmentsük. –

A youkai felkapta a fejét, és kérőn nézett.

-         Hallottam egy virágról, ami télen nyílik és dacol a faggyal. Azt beszélik, hogy mindenre jó, ha szeretetből adjuk. Csak egy gond van… -

-         Mi? –

-         Ez a növény egy isten kezében van. És nem adja oda csak úgy akárkinek… -

-         Hol találom? – állt fel Sesshoumaru.

-         Senki se tudja pontosan… Menj északnak, ha elérsz egy hegyet, ahol a csillagok a havon vannak és megtalálod a lányt, akinek szíve tiszta és ereje vetekedik Midorikóéval kinyílik a kapu és beléphettek. –

-         Egy lányt, akinek ereje vetekedik Midorikóéval? Honnan tudjam ki az? –

-         Hát nem jöttél még rá… Midoriko a papnő, akinek harcából született a négy lélek ékköve. A Sikongyöngy őrzését ezután Kikiyou vette át, majd halála után egy lányban született újjá… Most már tudod, kit kell keresned? –

-         Kagome… -

-         Igen, Kagome. –

Sesshoumaru ne szólt többet csak elindult. Tekintette nyugodt volt, mégis feszülten lépdelt, míg alakját el nem lepte a fehérség.

-         Sok szerencsét… - suttogta még Kaelde, majd visszament kunyhójába.

Mindenki nagyon meghökkent. Inuyasha tért először magához. És gyorsan közéjük állt.

-         Mit akarsz?! –

-         Nem hozzád jöttem öcsém. –

-         Mi?! – léptek közelebb a többiek.

-         Kagoméval szeretnék beszélni. –

-         Kagoméval?! – vágott buta arcot a félvér és hagyta, hogy a lány félretolja.

-         Kagome mit csinálsz? – lepődött meg Sango.

-         Semmi baj, senkit nem akar bántani. Ha meg akarna ölni minket, már megtette volna. – kezdet nyugodtan – Mit szeretnél Sesshoumaru? –

-         Ez nem egy rövid… -

-         Akkor verjünk tábort. –

-         De Kagome?! Nem mondod komolyan?! – döbbent le a hanyou.

-         Inuyasha. Mire használod a szemed?! –

-         Hogy, hogy mire? –

-         Inuyasha, néz Sesshoumaru szemébe! – adta ki az utasítást a szerzetes.

A hanyou bátyjára meredt és most fedezte fel azt, amit Kagome már régen észrevett. Sesshoumaru szemében ott csillogott a szomorúság, az a mélységes bánat, amit Rin betegsége okoz neki.

Így hát már kicsit lehiggadva, mindenki leült a Kagome hozta pokrócra és a szellem mindent elmesélt.

-         És én lennék az, akinek segíteni kell, kinyitni a helyet? –

-         Kaelde szerint. –

-         Aha… és mégis hogyan tudnák én segíteni? –

-         Nem tudom. –

-         A hely, ahol a csillagok a havon vannak… - elmélkedett Miroku – már hallottam róla… -

-         Igen?! – figyelt fel a szellem.

-         Tudom, hol van. De csak minden évben tél közepén jelenik meg…-

-         El tudsz minket vezetni oda? –

-         El. De ma már nem vágjunk neki az útnak. Esteledik, fáradtak vagyunk. Inkább feküdjünk le.

-         Rendben… - egyezett bele Sesshoumaru és kicsit odébb telepedett le a többiektől.

Már nagyon későre járt. A tűz, ami eddig vidáman lobogott, hirtelen aludt ki és nem maradt más utána csak a hamu.

A szellem még mindig hátat fordítva az alvó bagázsnak meredt a semmibe. Elgondolkodott.

„Vajon mi lehet most Rinnel? Remélem, jól van…” –

Egy halandónak segít. Halandók… akiket annyira megvet gyengeségükért. Most könnyet hullajt egy ilyenért… Igen könnyet, de már nem is szégyellte. Felidézte magában a nevető Rin arcát és boldogsággal vált el tőle egy újabb emlék kedvéért:

-         Sesshoumaru – sama! –

-         Igen Rin? –

-         Sesshoumaru – sama miért hervadnak el a virágok? –

-         Mert leszeded őket… -

-         És miért hervadnak el attól, hogy leszedem őket? –

-         Mert így már nem kapnak tápanyagot és kiszáradnak. –

-         Miért száradnak ki? –

-         Mert az ősanya így akarja. –

-         Mh. Értem… -

-         Sesshoumaru – sama! –

-         Tessék? –

-         Ha én ősanya lennék, soha egyetlen virág sem hervadna el. – mosolygott Rin.

-         Azt meghiszem. – vette ölébe az elfáradt picit és így meneteltek tovább.

-         Soha egyetlen virág sem… Soha… soha… soha… - mélázott a szellem és csak akkor vette észre a mellé leülő Kagomét, mikor az megszólalt.

-         Hiányzik? –

-         Igen. – vallotta be.

-         Ne aggódj, meg fog gyógyulni. Minden tőlem telhetőt megteszek. –

-         Mh. – bólintott hálásan, majd mindketten nézték a még mindig szálingózó hópelyheket.

Hajnaltájt, már tovább is álltak. A hó már ugyan nem esett, de még mindig csípős idő volt. Ennek hatását legjobban Kagome érezte, aki ugyebár iskolai egyenruhájában feszített. Az meg eléggé lenge öltözetnek számított, így tél felé…